Kritika
-
Szépben az üresség – Egy szerencsejátékos vallomása
Edward Berger, a Konklávé és a Nyugaton a helyzet változatlan rendezője most Lawrence Osborne 2014-es regényét, az Egy szerencsejátékos vallomását vitte filmre, amely leginkább egy rémálom szerű utazásra emlékeztetni a nézője, miközben halálra unja magát a közel kétórás játék idő alatt. A sztori szerint: egy szélhámos Lord Doyle (Colin Farrell) Makaóba megy, hogy ott is a szenvedélyének hódoljon, ami nem más, mint a szerencsejáték. Lassan, de biztosan mindenét eljátssza, amikor is találkozik egy nővel, aki hiteleket ad hazardírozóknak, így neki is, ami teljesen megváltoztatja az életét. Alapfelütés jó, a kibontás már kevésbé, a koncepció miszerint főszereplőnk a purgatóriumot járja meg kimondottan érdekes. Kár, hogy a felszín alatt minden bántóan üres,…
-
A szerelem, ami mögött nincs semmi – Mágikus, merész, meseszép utazás
Hollywoodnak már jó ideje nem mennek a romantikus filmek. Ahogy a kalandfilmekkel sem boldogulnak a nagy stúdiók, a szerelmes történetek elmesélésével is meggyűlik a bajuk. Most azonban megérkezett a Mágikus, merész, meseszép utazás a mozik vásznára, amely az előzeteseivel, mintha azt bizonygatta volna, hogy végre egy értékelhető romantikus film érkezett meg a személyében a filmszínházakba. Kogonada, a Columbus, illetve a Búcsú Yangtól rendezője szakítva művészibb vonallal, most egy kicsit elmozdult a mainstreamebb vonalra a legújabb rendezésével, kérdés már csak az, hogy megérte ez neki? A történetünk szerint: David (Colin Farrell) és Sarah (Margot Robbie) külön-külön indulnak útnak egy furcsa autókölcsönzőből, hogy eljussanak ugyanarra az esküvőre. A hely különc alkalmazottai (Kevin…
-
Aktuális mondanivaló régi köntösben – A hosszú menetelés
A hosszú menetelés egyik legnagyobb erénye, hogy a nézőt folyamatosan rettegésben tartja, ahogy egyre inkább elmerülünk a fasiszta jegyeket hordozó új Amerika poklába, ahol a fiataloknak egyetlen kiút marad a nyomorból: a séta a halálon át. Nem egy olyan alkotás készült az évtizedek alatt, amely Amerika disztópikus jövőjét hivatott bemutatni. Ráadásul ezek a történetek mindig is többet jelentettek a puszta látványos jövőnél: társadalmi tükörként szolgáltak a jelen világának, amellyel próbálták a nézők figyelmét ráirányítani az egyes problémák és válságok gyökerére. Így az évek alatt a hidegháború paranoiájától a klímaválság félelmeiig minden korszak megtalálta a maga sötét jövőképét a vásznon. A Blade Runner neonfényes, technológia uralta világa a mesterséges intelligencia és…
-
Adaptációnak gyáva, önmagában gyenge – THE LAST OF US S2
Amikor megtudtam, hogy sorozatként adaptálják a The Last of Us-t, őszintén nem érdekelt különösebben. Nekem a formátum, a videójáték tökéletes volt ennek a történetnek az átadására. Azonban a második évad előtt adtam neki egy esélyt és megnéztem az elsőt. Voltak változtatások, amik tetszettek, és még Bella Ramsey-vel sem volt kifejezett problémám, szóval a feladatot az alkotók jól elvégezték. De ez volt a könnyebb rész. Azt be kell ismerni, hogy videójátékot adaptálni nem könnyű. A videójáték olyan vizuális műfaj, ami ma már olyan szinten van, hogy a történetek mélysége, a karakterek ábrázolása, olykor vetekszik a filmekével. A grafikák egyre valóságosabbak, színészek akár filmekből ismertek jelennek meg és adják az arcukat, a…
-
A tagadás kultúrája: Emilia Pérez
Az idei Oscar-gála legmegosztóbb filmje minden kétséget kizáróan az Emilia Pérez volt. A film kapcsán kialakuló társadalmi polémia azonban nem több, mint a 21. századi kultúrharc egyik újabb ütközete, amelyben az elfogódott kritikátlanság csap össze a dühödt tagadással. Na, de mit nyer a néző mindezzel? Nem sokat. A tét nélküli toleranciakampányoknál nem sok idegesítőbb jelenség tulajdonítható a modern korszellemnek. A sekélyességben lubickoló szolidaritási kiállások, különösen ha sekélyességükben a művészi, kulturális horizontot ostromolják, félreérthetetlenül a bináris elfogadó-kirekesztő dichotómia martalékává züllesztik a filmművészetet, irodalmat, zenét, színházat. Készült erről 2023-ban egy nagyszerű film, melynek címe American Fiction és amely film mostanra méltatlanul elfeledetté vált, pedig minden eddigi kísérletnél pontosabban taglalja az identitáskultúra értelmetlenségének…
-
Az öncsalás társadalma: Sünvadászat
Gyanítom nincs még egy olyan társadalom a világon, amely annyit foglalkozna magával, mint a magyar. A köldöknézős provincializmus persze a legtöbbször csak ártalmas tényezőként van jelen a művészetekben, hiszen szűklátókörűséget és önigazolási kényszert teremt ott, ahol a nyitottság és a világ megismerése, értelmezése kell, hogy vezérelje az alkotót. De néha nem árt szembenézni azzal, hogy kik vagyunk mi. Mi mindannyian és mi egyénenként. Mik azok a vezérlőelvek, amelyek alakítják a sorsunkat és melyek azok a tulajdonságok, beidegződések, amelyeket ideje lenne levetkőznünk végre. Schwechtje Mihály filmje, a Sünvadászat felveti ezeket a kérdéseket és fel is mutatja az egyik legkárosabb kollektív bűnt, amely ott lapul a hétköznapok kulisszái mögött, csak éppen mindenki…
-
Bűn az élet: Kix
A Kix a tavalyi év egyik meglepetésfilmjeként híresült el a köztudatban. Mikulán Dávid és Révész Bálint produkciója egyszerre sugározza a punkság kaotikusságát, a coming of age filmek feel good érzését és a legmélyebb drámai hatást, miközben nélkülöz minden olyan allűrt, amivel a jóléti demagógiában érdekelt alkotók jellemzően vissza szoktak élni. Alkotásuk így lesz üde, sajátosan eredetei és páratlanul érzékeny színfoltja a hazai filmkultúrának. Lássuk hát, mit tud a magyar boyhood. Ritka az, amikor úgy állok fel egy dokumentumfilm megnézése után a székből, hogy nem azon agyalok, hogy melyik rendező tudná az adott sztoriból a legjobb játékfilmet rendezni. A Kix alkotói megteremtették számomra ezt az élményt és filmjük hatására az előbb…
