A szerelem, ami mögött nincs semmi – Mágikus, merész, meseszép utazás

Hollywoodnak már jó ideje nem mennek a romantikus filmek. Ahogy a kalandfilmekkel sem boldogulnak a nagy stúdiók, a szerelmes történetek elmesélésével is meggyűlik a bajuk. Most azonban megérkezett a Mágikus, merész, meseszép utazás a mozik vásznára, amely az előzeteseivel, mintha azt bizonygatta volna, hogy végre egy értékelhető romantikus film érkezett meg a személyében a filmszínházakba. Kogonada, a Columbus, illetve a Búcsú Yangtól rendezője szakítva művészibb vonallal, most egy kicsit elmozdult a mainstreamebb vonalra a legújabb rendezésével, kérdés már csak az, hogy megérte ez neki?

A történetünk szerint: David (Colin Farrell) és Sarah (Margot Robbie) külön-külön indulnak útnak egy furcsa autókölcsönzőből, hogy eljussanak ugyanarra az esküvőre. A hely különc alkalmazottai (Kevin Kline és Phoebe Waller-Bridge) rábeszélik őket, hogy válasszák a „különleges” GPS-opciót, aminek következtében a film átcsap egy metaforikus spirituális road movie-ba, tele varázsajtókkal, időhurkokkal és múltbéli emlékekkel. Az alapkoncepció papíron izgalmasnak hangzik, azonban megvalósítás sajnálatos végtelenül mesterkéltre sikeredett. Mágikus utazás helyett steril szimbolizmust kapunk, a mesés világ pedig inkább installációnak hat, mintsem élő történetnek.

Farrell és Robbie kémiája pedig hiába működik, ha film egyszerűen nem kezd vele semmit. Kogonada elvileg hétköznapi embereket akart mutatni nekünk általuk, akik újra megtanulnak hinni az életben, ehelyett azonban két A-listás híresség néz ránk végig vissza, akik épp egy Vogue-fotózásról estek volna be. Farrell egyszerűen képtelen kibontakozni a forgatókönyv, illetve a rendezés miatt (A sziget szellemei bizonyíték rá, képes rá). Robbie pedig annyira hibátlanul van rendezve, illetve sminkelve vagy éppen bevilágítva, hogy olyan érzésünk támad, mintha egy reklámfilmet néznénk vele. A film legjobb elemei egyedül a mellékszereplői. Hamish Linklater (David apja) és Lily Rabe (Sarah anyja) néhány percben több valódi érzelmet mutatnak, mint bármi más a vásznon.

A látvány szintén didaktikus, illetve sekélyes. A Kogonada-ra jellemző aprólékos vizualitás most önmaga karikatúrájává válik. A film kék–piros színkódolása (David = kék, Sarah = piros) már az első húsz perc után fárasztóan didaktikus. A ruhák, a fények, a varázsajtók, meg úgy minden ugyanazt a szimbolikus leckét ismételgeti újra és újra. Ahogy a karakterek közelednek, a színek „összeolvadnak” szürkébe, majd a végén jön a várható lila, a nagy „egyesülés” jeleként.

Szép, de üres, mint egy múzeumi tárlat, amihez nem tudunk kötődni, mert egyszerűen túlságosan sekélyes.

A Mágikus, merész, meseszép utazás elvileg arról szólt volna, hogyan lehet visszatalálni önmagunkhoz és a szerelemhez. Ezek helyett viszont azt látjuk, milyen fárasztó tud lenni két gyönyörű ember útkeresése egy tökéletesen steril fantáziavilágban. Pedig minden adott volt a sikerhez: jó rendező, remek színészek, érdekes történet, ám a végeredmény ismételten egy pocsék romantikus film lett.