A tagadás kultúrája: Emilia Pérez
Az idei Oscar-gála legmegosztóbb filmje minden kétséget kizáróan az Emilia Pérez volt. A film kapcsán kialakuló társadalmi polémia azonban nem több, mint a 21. századi kultúrharc egyik újabb ütközete, amelyben az elfogódott kritikátlanság csap össze a dühödt tagadással. Na, de mit nyer a néző mindezzel? Nem sokat.
A tét nélküli toleranciakampányoknál nem sok idegesítőbb jelenség tulajdonítható a modern korszellemnek. A sekélyességben lubickoló szolidaritási kiállások, különösen ha sekélyességükben a művészi, kulturális horizontot ostromolják, félreérthetetlenül a bináris elfogadó-kirekesztő dichotómia martalékává züllesztik a filmművészetet, irodalmat, zenét, színházat. Készült erről 2023-ban egy nagyszerű film, melynek címe American Fiction és amely film mostanra méltatlanul elfeledetté vált, pedig minden eddigi kísérletnél pontosabban taglalja az identitáskultúra értelmetlenségének abszurditását.
A kultúrát szekértáborok ideológiai meggyőződéseinek kifejezőeszközévé degradáló jelenség persze nem önmagában áll és mint egy végletesen dualista kultúra egyik vadhajtása, törvényszerűen megteremtette a saját maga ellentézisét, amely talán még visszataszítóbb formában ölt testet, mint maga a céltalan progresszió. A válaszreakció primitívebb, mint valaha és olyan tragikomikus jelenségek képében ölt testet, mint a Trumpizmus, illetve annak európai megfelelői. A vad tagadáskényszerből politikai programot hirdető populizmus persze alacsonyan csüngő gyümölcs. Onnan ismerszik meg leginkább, hogy legyártásához nem szükséges szellemi energiát befektetni, gondolatokat és víziókat alkotni és alternatívát kínálni egy rossz alternatíva ellenében.
A messziről indító bevezető indokoltságának tárgya a jelen kritikában taglalt film, a 13 Oscar-díjra jelölt (ám abból csupán kettőt elnyerő) Emilia Pérez. Mivel az alkotás maga meglehetősen középszerű, ezért úgy éreztem sokkal fontosabb a körülötte kialakult közbeszédről írni, mintsem a film lényegi minőségéről, szatirikus voltáról, esetlen cselekményéről, helyenként parádés, helyenként vicces, helyenként tragikus betétdalairól és központi üzenetéről, amely messze nem merül ki a transzneműség pozitivista ábrázolásában. Érdemes leszögezni, az Emilia Pérez nem egy jó film. Vicc, hogy akár csak egy Oscar jelölés is összejöhetett neki egy olyan filmes évben, amely többek között a Challengers-t, a Kinds of Kindness-t vagy az Apprentice-t adta a világnak. Ettől eltekintve kétségtelenül vannak erényei, amelyekről ugyanakkor senki nem beszél. Itt érkezünk el a bevezető utolsó mondatának visszacsatolásához, az ellenforradalmi tagadás értelmet nélkülöző voltához.
Az ugyanis vitán felül áll, hogy az Emilia Pérezt senki nem az alapján ítéli meg, hogy milyen a cselekménye, milyen a karakterábrázolása, milyen operatőri munka van mögötte vagy relevánsak-e azok a társadalmi üzenetek, amelyeket a film a zászlajára tűz. A transzneműség tematizálása ellenében a kollektív tagadáskényszer nem rendelkezik értelmezési hajlandósággal. Egyszerűen nincs rá szüksége ahhoz, hogy érvényt szerezzen a saját álláspontjának, ami a kultúracsinálás központi, politikai, hatalmi bázisainak egyik legfőbb célja. A probléma csupán az, hogy ma már ez a vélemény az uralkodó. A filmfogyasztó közösség döntő többsége az üzenete alapján ítéli meg filmet holott ez pont fordítva kellene, hogy történjen.
Ugyanis lehet szó transzokról, melegekről, etnikai kisebbségek tagjairól, vagy bárki emberfiáról ezen a világon, mindenkiről lehet jó és rossz filmet gyártani, függetlenül attól, hogy érint-e minket az adott téma vagy sem, esetleg szimpatizálunk az üggyel vagy éppen ellenezzük. Az értékítélet meghozatalához azonban muszáj leülni a film elé, végig nézi az alkotást és elgondolkodni azon, hogy milyen üzenetet, milyen művészi eszközökkel, milyen perspektívából tárt elénk a rendező, író, zeneszerző. Amíg ez nem történik meg addig marad a kényszeredett éljenzés és a vad tagadás közötti vákuumlét.
