Az öncsalás társadalma: Sünvadászat
Gyanítom nincs még egy olyan társadalom a világon, amely annyit foglalkozna magával, mint a magyar. A köldöknézős provincializmus persze a legtöbbször csak ártalmas tényezőként van jelen a művészetekben, hiszen szűklátókörűséget és önigazolási kényszert teremt ott, ahol a nyitottság és a világ megismerése, értelmezése kell, hogy vezérelje az alkotót. De néha nem árt szembenézni azzal, hogy kik vagyunk mi. Mi mindannyian és mi egyénenként. Mik azok a vezérlőelvek, amelyek alakítják a sorsunkat és melyek azok a tulajdonságok, beidegződések, amelyeket ideje lenne levetkőznünk végre. Schwechtje Mihály filmje, a Sünvadászat felveti ezeket a kérdéseket és fel is mutatja az egyik legkárosabb kollektív bűnt, amely ott lapul a hétköznapok kulisszái mögött, csak éppen mindenki továbbáll, ahelyett, hogy rámutatna. Ezt pedig úgy hívják, hogy hazugság.
„Végre egy magyar film, ami nem politizál…” Hallom a hátam mögött sustorgó tömeg egyik kevésbé lelkes tagjának megjegyzését, valahol a film egyharmadánál. És való igaz, Schwechtje Mihály filmje tényleg nem politizál a szó szoros értelmében. Politizálni teljesen felesleges, hiszen a politikai környezet adott, mind itt élünk, mindannyian tapasztaljuk ennek viszontagságait nap, mint nap. Mit érdemes akkor hát megmutatni a magyar rögvalóság dekára kimért hétköznapjaiból? Leginkább azt, hogy a magyar társadalom fáradt. Nem testileg, nem fizikailag, sokkalta inkább pszichés, mentális értelemben. Fáradt a munkától, az iskolától, a gyerekneveléstől, a teljesítménykényszertől, a párkapcsolati gondoktól, a napi politikától, de leginkább az öncsalásától. Ez utóbbi tényező felismerése persze önvizsgálatot igényel. A politika olyan amilyen. Tudjuk, itt élünk. De milyen a társadalom? Milyenek a látszólag jól funkcionáló, külsőségeikben kívánatos emberek hétköznapjai? Őszinte? Nagyratörő? Vagy slampos és kisszerű? Netán önző és simlis? Lehet, hogy a kórisme ezek mindegyikét tartalmazza, mindenesetre a Sünvadászat egy olyan kollektív önvizsgálatra szólítja fel a magyar társadalmat, amelyet már rég időszerű lett volna lefolytatnia saját magán.
Persze a terápiába senkinek nem kell belerokkannia. Az önámítás hazug mozzanatai tetten érhetőek a hétköznapok abszurd banalitásában és az olyan szerencsétlen balesetekben, mint egy, vagy adott esetben akár két mágnes lenyelése, amelyek aztán egy kisgyermek pelenkájában köszönnek vissza. A Sünvadászat tehát megnevettetett. Jó volt, hogy végre nem sztereotip iskolaigazgatók és portásfülke cézárok alacsonyan csüngő riposztjain kellett (volna) nevetnem, habár közhelyes karakterekben itt sem volt hiány.
Ennyi kissé csapongó szócséplés után adódik a kérdés, hogy mi a konklúzió? Voltaképpen nincs konklúzió és az emiatt érzet hiányérzet tovább gyűrűzik a moziteremben látottak modellezett világán. A magyar társadalom tele van Bogikkal, Zitákkal és Tamásokkal, akik helyenként egymást, de mindenekelőtt saját magukat becsapva élik életüket, a beismerhetetlentől való félelem szorongató légkörében. A idősebbek egymást okolják, a fiatalabbak gyáván megfutamodnak, a problémák egymásra rakódnak, a beismerések és a vallomások mögött pedig csak az újabb hazugságok elfedésére irányuló törekvések játszanak szerepet. Így lesz az eltávolodásból elválás, a jeles vizsgából négyes, a bontakozó szerelemből kényelmetlen feszengés, a lenyelt mágnesekből pedig egy teljes napon át tartó felesleges szorongás.
Aztán persze lehet, hogy nem kell parázni annyira. Hiszen a házastársak ismét egymásra találnak, tulajdonképpen a négyes is egész jó jegynek számít, a fiatalok még újra megtalálhatják a boldogságot, a mágnes pedig végül csak távozik a bélrendszerből, egyéb salakanyagok társaságában. Viszont a pozitív olvasat mögött ott van az inverz fénytörés, ahol a házasság kudarca a gyerekeken csattan, ahol a kimagasló tehetségű énekespalánta eltávolodik a pályától és kasszás lesz a sarki Sparban, a fiatalok soha nem találják meg a szerelmet és a boldogságot, a gyerekek pedig maradandó károsodást szenvednek egy véletlen baleset következtében. Mindenki egyéni világlátására van bízva a film üzenetének megítélése. Napjaink Magyarországán nem nehéz inkább a pesszimista olvasatba belefeledkezni. Ha ez politika, hát legyen.
