Bűn az élet: Kix
A Kix a tavalyi év egyik meglepetésfilmjeként híresült el a köztudatban. Mikulán Dávid és Révész Bálint produkciója egyszerre sugározza a punkság kaotikusságát, a coming of age filmek feel good érzését és a legmélyebb drámai hatást, miközben nélkülöz minden olyan allűrt, amivel a jóléti demagógiában érdekelt alkotók jellemzően vissza szoktak élni. Alkotásuk így lesz üde, sajátosan eredetei és páratlanul érzékeny színfoltja a hazai filmkultúrának. Lássuk hát, mit tud a magyar boyhood.
Ritka az, amikor úgy állok fel egy dokumentumfilm megnézése után a székből, hogy nem azon agyalok, hogy melyik rendező tudná az adott sztoriból a legjobb játékfilmet rendezni. A Kix alkotói megteremtették számomra ezt az élményt és filmjük hatására az előbb leírt érzés inverzét megtapasztalva azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen szívesen megnéztem volna az amerikai Boyhood című film doku változatát a Révész-Mikulán duó rendezésében. Az ugyanis biztos, hogy a Kix a legtöbb esztétikai vonatkozásban magasan felülmúlja amerikai alakmását, jóllehet a kísérleti koncepción túl ez a két film nem is igazán említhető egy lapon, így maga az összevetés is teljesen értelmetlen.
Súlyos állapotot jelez, de kétségtelen tény, hogy a magyar filmipar még független fele, idestova majd másfél évtizedes viszonylatban adós az ország leghátrányosabb százezreinek életét bemutató darabokkal. Nem túl kiterjedt utánajárást követően egyedül a Larry című szociodrámát tudtam felidézni filmes emlékeimből. A magyarországi életviszonyok keretezése és az országban uralkodó mentális, jogi és gazdasági válság interpretálása a mennyiségében jelentősen megcsappanó, de közéleti, kultúrális befolyását (ennek jelentős része mára leginkább csupán gazdasági alapokon nyugszik – értsd, ennek a rétegnek van még mindig pénze filmeket, nézni, újságot olvasni) a mai napig tartó középosztály igényeire lett szabva. Ennek utóbbi évekbeli ekletáns példái az oktatásfilmek (Magyarázat mindenre, Fekete pont).
A Kix, hála a magasságosnak nem egy nyomorpornó (az sokkal inkább a Larry volt). Sanyi és családja története nem topzódik a szociális hátrányok plasztikussá tételében, ellenben rendezőelvként, különösen a film második felében mindvégig tettenérhető. Az, hogy a film szinte végig konzekvensen visszautasítja a jóléti demagógia üres frázisait, annak köszönhető, hogy a felnövéstörténet vizuális dokumentálását elkezdő Mikulán Dávid a legelementárisabb emberi érzésekkel viszonyult a projekthez. Ezeket pedig úgy hívják, hogy kiváncsiság és empátia. Ebben a tekintetben Sean Baker hitvallásához tudnám hasonlítani, aki egy útszéli prostiról is úgy készít filmet, mint magáról az amerikai elnökről.
A méltatáson túl természetesen meg kell emlékezni arról a sorsszerűségről is, ami Sanyi életútját és az ennek az életútnak a lenyomataként szolgáló filmet is keretezi és teljesen új megvilágításba helyezi. Ez az a pont, ahol a Kix már nem is nagyon értelmezhető klasszikus dokumentarista szempontok alapján, sokkal inkább a játékfilm kategóriába lép át. Ez persze pusztán a véletlenek együttállásának tudható be, nem szerkesztési, vagy narratívépítési bravúr. Ellenben a rendezőpáros kiváló érzékkel nem a tragikus végkifejletet helyezi a történet középpontjába. Nem hatásvadászattal vagy filléres infotainment eszközökkel szeretnének felhajtást generálni. Sanyi és társai sorsfordító tragédiája éppen akkora szeletet kap a filmben, mint az utcai bandázások, a diszfunkcionális, de szerető család bemutatása vagy a főszereplő szerelmi élete. Hiszen egyetlen végzetes hiba sem írhat le egy komplett emberi sorsot.
