Saltburn

A Saltburn egyáltalán nem annyira durva, mint amilyennek sokan beállítják. Sehol sincs egy Salóhoz, vagy egy Nagy zabáláshoz képest. Ettől függetlenül az egyetlen igazán értékelhető skillje a helyenként meglehetősen gyomorforgató – mainstream közönségfilmektől nem megszokott módon – jelenetekben rejlik. A kérdés már csak az, hogy az ondóval teli kád vizének szürcsölése vagy egy halott sírhelyén történő kéjes vonaglás rendelkezik-e önálló érvénnyel a film cselekménye és karakterábrázolásai szempontjából. Hogy egy klasszikust idézzek: „Abszolút kurvára nem!”

A film maga olyan, mintha a Tehetséges Mr. Ripley, a Szólíts a neveden meg az Eufória sorozat szerelemgyerekét néznénk, kiegészítve egy adag, a felszín alatt megbúvó morális traktátussal a gazdag kiváltságosak és a kevésbé gazdag, de világviszonylatban még így is kiváltságosnak mondható középosztálybeliek közötti egyenlőtlenségekről.

Keoghan tényleg zseniális a szerepében. Tom Hanks óta nem láttam senkit ennyire meggyőzően freak-et alakítani, igaz ez még úgy is, hogy a karaktere film végi átalakulása során már nem volt annyira meggyőző a játéka.
Elordi olyan volt mintha a forgatásra csak a mosolyát és a rezignált, kifejezéstelen, érzelemmentes arcát küldte volna el. Jóllehet pusztán a mosolya elad nagyjából bármilyen produkciót a 25 év alatti lányok körében ezért mondhatjuk, hogy a rábízott feladatot maradéktalanul teljesítette.

Összességeben nézhető. Kicsit hosszú, kicsit hatásvadász, de vannak szép pillanatai.