III. Krúbi

A III. Krúbi az az album, amiről egy számot sem raknék rá a playlistemre. Egyet sem tennék be mosogatás vagy takarítás közben háttérzajnak. Nem hallgatnám őket az autóban ülve vagy a 47-es villamoson utazgatva. Nem emelgetnék rájuk súlyzókat a konditeremben és futás közben sem szeretném ha a fülemben szólnának. Nem buliznék rájuk az esküvőmön vagy a gyerekem megszületése utáni tejfakasztón. Nem hallgatom őket munka közben, mikor a legmonotonabb feladatokat végzem és egyiket sem tenném be egy hosszú repülőút során altató gyanánt. Nem állítanám be egyiket sem ébresztőnek vagy csengőhangnak és nem szeretnék bugyuta Tiktok videók aláfestőzenéjeként találkozni velük. Mióta megjelent az album háromszor hallgattam végig. Mindháromszor egybe az egészet. Az első kettőnél jegyzeteltem közben, mert azt hittem adás lesz belőle. A harmadiknál már nem is jegyzeteltem. Nagyjából úgy vagyok vele, mint Spike Lee utolsó éjjel című filmjével. A kedvenc filmjeim között tartom számon, de a legkedveltebb filmjeim közül a legkevesebbszer láttam. Évente egyszer azért rendre előveszem. Ez az album is ilyen lesz, úgy érzem. Nem is lehetne elemenként értékelni. Ha az egyes számokat kivennénk belőle és önmagukban, kontextus nélkül hallgatnánk szinte az lenne az érzésünk, hogy teljesen átlagos, súlytalan popzenék. Egyben meghallgatva viszont az egyik legunikálisabb hazai könnyűzenei produktum a rendszerváltás óta. Fél év múlva újra előveszem, kíváncsi leszek, hogy akkor is így fogom-e gondolni.