Oppenheimer

Az Oppenheimer az a fajta film, amelyért érdemes manapság még moziba járni. Cristopher Nolan eddigi munkássága engem személy szerint nem nyűgözött le annyira, mint amennyire nagyra taksálja őt a hollywoodi közvélemény. A Memento egy kétségtelen mestermű, melynek színvonalához az angol rendező azóta sem tudott felnőni a szememben hiába a Batman trilógia mai napig emlegetett korszakalkotó hatása. Az Oppenheimer azonban az utóbbi idők egyik, ha nem a legnagyszerűbb filmje. Az atombomba atyjának sztorija mindent tud amit egy film alapanyagának tudnia kell. A cselekmény a 20. század történetének talán legfontosabb és egyben legbestiálisabb eseményét tárja fel a szubjektív személyes és az objektív történeti szempontokat egyaránt bemutatva, miközben betekintést enged a történelem legnagyobb tudósai közé sorolható zseni pszichés hátterébe. J. Robert Oppenheimer a Manhattan-terv kiötlője, korának egyik legbriliánsabb fizikusa, tudós társaságával és kollégáival az amerikai hadi vezetés és politikai osztály felügyelete mellett megajándekozta a világot az atombomba elnevezésű nukleáris tömegpusztító fegyverrel. A bomba ledobása Hiroshimára és Nagaszakira mind a mai napig példa nélküli esemény a világtörténelemben, amelynek morális vetületeiről és a tetteseket terhelő felelősségről máig megoszlanak a vélemények. A film amellett, hogy egy nagyívű történelmi tabló az amerikai belpolitika második világháború utáni időszakáról, egy megrengető erejű személyes életrajzi dráma is egyben, ami egyáltalán nem felmentő a világtörténelem legpusztítóbb fegyverének feltalálójával szemben, de cseppet sem dicsőíti a hipokrita Truman adminisztrációt és annak prepotens magatartását sem. Nolan alkotása egy Oliver Stone legszebb napjait idéző amerikakritikus darab, amelyet látványvilága és elmélyült karakterábrázolása minden idők egyik legkiválóbb történelmi filmjévé teszi. Mindenki számára kötelező.