Barbie

Már tavaly általános vélekedés tárgya volt, hogy az idei év egyik legjobban várt mozifilmje a Barbie lesz. A platinaszőke játékbaba életének élőszereplős feldolgozása nem csak a gyermekkoruk gondtalan pillanatainak felidézésére vágyó, tetőtől talpig rózsaszínbe öltözött lányok érdeklődésére tartott igényt, de minden ember számára érdekes filmélménnyel kecsegtetett, aki a konzuméria ékkövének számító szimbólum ledöntését várta a filmtől. Ha Barbie dekonstrukciójára nem is került sor, az mindenképp elmondható, hogy a Greta Gerwig (Kisasszonyok, Lady Bird) által jegyzett alkotás új nézőpontba helyezte a világszerte kislányok millióinak legnagyobb örömforrásaként szolgáló játékfigura megítélését. A cselekmény során Barbie kénytelen kilépni abból a habkönnyű, infantilis szivárványéletből, amely sztereotipikus létének minden mozzanatát ellenálhatatlanul csillógóvá és tervszerűvé teszi. Az öntudatlan teremtménynek egy véletlen folytán szembesülnie kell az élet múlandóságának feldolgozhatatlanságával, miközben az emberek világában barangolva találkozik a női nem alávetettségének problémájával. Eközben a Barbiek világaban csak epizódista szerepet betöltő Kenek pont az ellenkezőjét élik meg és a hét vezér mintájára történő vérszövettség keretei között megalapítják a lovagló Kenek patriarchátusát. A film nem szatíra, habár rengeteg tekintetben magán hordozza a műfaj külsőségeit. A Barbie egy, a téma gyermetegségéhez képest meglepő intelligenciával operáló posztmodern darab, a történet konklúziója pedig minden barbizásból kifelé tekintő, de az élet nehézségeivel még nem szembesülő kislány számára szolgálhat szellemi munícióval. Mindenki más számára viszont egy egyszernézős mozi.