Blow-Up

Hogy miért a Nagyítás a legmeghatározóbb filmes élményem?  Elsősorban azért, mert számomra ez az alkotás mutatja be a legjobban az emberi tudat belső motívumaiból táplálkozó projekció és az objektív valóság közötti kontraszt egymásra gyakorolt hatását. Mindannyian a saját belső tudatállapotunk perspektívájából alkotunk képet a külvilág jelenségeiről. Ebből az alapállásból kiindulva tehát joggal feltételezhetjük, hogy nem létezik a kompletten megismerhető, minden szempontból objektívnak vélt valóságértelmezés. A külvilágról alkotott képünk a tudat egy-egy illuzórikus lenyomatának kimerevített pillanata, melyet szinte mindig a saját vágyképeinkkel, félelelmeinkkel, sóvárgásaink tárgyával töltünk fel. Michelangelo Antonioni filmje pontosan ennek a témának szentelte élete egyik, ha nem a legnagyobb művének nevezhető Nagyítas című alkotást. A film 1966-ban formabontó módon ábrázolta a meglehetősen elvontnak ható, az illúzió és a valóság között fenalló ellentmondásos viszonyt. A témából adódó művészieskedő jelleg azonban a film külsőségein egyáltalán nem érhető tetten. A történet végig követhető és könnyen megközelíthető marad, miközben hanyagolja az öncélú filozófiai és erkölcsi traktátusok ráerőltetését a nézőre. Egy időtálló mestermű, ami közel 60 év távlatából is képes lekötni minden figyelmet.